Réges-régen fent, a hegyek között, egy barlangban élt egy ördögnagy sok-sok szolgájával. Szemre ijesztő külsejük volt ugyan, de az embereket soha nem bántották.
- Megkívántam az ember lányát feleségül! – jelentette ki az ördögnagy egy napon.
Hallván ezt a szolgák, tüstént kapták magukat, lementek a faluba valami szemrevaló leánykát keresni a kívánós vezérnek. Kerestek erre, kutattak arra, s végül a faluvégen, egy félreeső házban találtak is egyet, egy kedves-szépet. Sietve vitték a hírt a vezérnek.
- No, akkor ma este lánynézőbe megyünk! – szólt izgatottan az ördögnagy, aki az örömhír hallatán teljesen elveszítette szokott nyugalmát, s azonnali mehetnékje támadt.
- Na de főnök! Igaz, hogy az ördög éjjel nem alszik, hanem dolgozik, ám az ember éppen akkor alszik. Várjon hát holnapig!
Az ördögnagy hallgatott a szóra, s letett sietős szándékáról.
Másnap alig kezdett pirkadni, az ördögök máris készülődtek, s ajándékokkal megrakottan nekivágtak az útnak, a hegyről a faluba.
- Szépen kérem kendet, engedje, hogy a lányát láthassam! – szólt a vezér, s nagy dérrel-dúrral már bent is volt a házban.
Szó se róla, a szülék nagyon megijedtek.
- Ö-ö-ördög! Jött, hogy elrabolja a lányunkat!
- Dehogy, dehogy! Szó sincs róla! Nem rabolni jöttem én, hanem azért, hogy megkérjem a lánya kezét! – igazította ki sietve a vezér, s ezzel az ördögök lepakolták a magukkal hozott sok-sok ajándékot a rémült szülék elé.
Látván a szülék, hogy nem bánt az ördög, megnyugodtak kissé. De féltett lányukat akkor sem adhatják egy ilyen-olyan ördögfajzathoz!
- A lányunk épp nincsen itthon. Kérem hát kendteket, hogy ma menjenek csak szépen haza! – mondták, s elküldték a kérőket anélkül, hogy a leánnyal találkozhattak volna.
Igen ám, de a hegyre visszatérvén a vezért erősen elfogta a leányka utáni vágyakozás, pedig eddig még nem is látta. Maga elé képzelte bájos-kecses alakját, s a kedves képtől nem jött álom a szemére. Virradatkor, amint megszólalt az első kakas, máris szedelőzködött, újabb ajándékokkal pakolta fel szolgáit, s már indult is le a faluba.
De a leánnyal aznap sem találkozhatott. Ettől aztán egyre csak nőtt benne a vágyakozás, másnap, harmadnap, nap nap után lejárt a lányos házhoz. Már kerek száz napja próbálkozott, de a leányzóval egyszer sem tudott találkozni.
- Hé, szolgák! Eluntam a hiábavaló várakozást! Menjetek, raboljátok el nekem azt a lányt! – dörögte mérgesen.
A vezér parancsára lementek hát a szolgák a faluba, s távolból szemmel tartották a házat. De hiába lesték, hiába várták, a leányka csak nem akarózott előjönni.
- Mi lenne, ha mind egyszerre berontanánk? – ajánlotta az egyik ördög.
- Ugyan, inkább várjunk még! – intette le egy másik.
Vártak, vártak, nem is keveset. Tavaszból nyár lett, közeledett a Halottak Ünnepe. Az egyébként csendes faluban egyszer csak megpezsdült az élet. Az ünnep estéjén végre előbukkant a leányka is: a táncmulatságba indult.
- Na, végre itt van!
- Hé, résen legyetek!
Egy darabig követték, majd mikor elérkezett az alkalmas pillanat, rávetették magukat, fölkapták, beledugták a magukkal hozott dézsába, a fedővel jó szorosan lezárták, s hoppla-hopp! – máris csörtettek föl vele a hegyre.
- Hé! Az ördögök elraboltak egy lány! – szaladt össze a falu népe. Kapát-kaszát ragadtak, s üldözőbe vették a lányrablókat. Követték a nyomukat a csapáson. Hát egyszer csak mit látnak! A földön egy dézsa hever, az ördögfiak meg éppen kifújják magukat körülötte.
- Húúú! – üvöltötték el magukat egyszerre a falubeliek.
- Jajjaj! Kísértet! – ugrottak talpra a cipeléstől bágyadt ördögök, s ahányan voltak, annyifelé szaladtak.
- Ez az! Most kell a lányt kiszabadítani! – futottak oda az emberek. Sietve kiengedték a leányt a dézsából, s levették róla a kimonót. Kerestek gyorsan néhány jókora követ, amelyek a leány súlyát kiadták, ezeket belerakták a dézsába, rájuk terítették a levetett ruhát, a lányra meg egy másikat adtak, s szaporán visszasiettek a falujukba.
Kis idő múltán az ördögök is előmerészkedtek, s megörültek, amikor meglátták a dézsát.
- Még szerencse, hogy a dézsa megvan! – mondták föllélegezve.
- Úgy látszik, azok a kísértetfajzatok nem nyúltak semmihez! Csak ijesztgetik a szegény ördögöt!
A biztonság kedvéért mégiscsak belelestek a dézsába, de látva benne az ismerős ruhát, megnyugodtak. Súlyra is éppen olyan volt, mint addig.
- Hahaha! Úgy kell neki!
Ezzel fölkapták a dézsát, s szaporán ügettek tovább a csapáson.
Mondanom sem kell, hogy az ördögnagy roppant boldog volt, amikor meglátta őket.
- Alaposan megdolgoztattalak benneteket, de jó munkát végeztetek! No akkor hadd lám, miféle az a lányka!
Két-három szolga a dézsához ugrott, hogy levegye a födelét.
- Várjatok! Majd én magam! – mondta a vezér, s leemelte a födőt.
- Most már kijöhetsz! Nem kell félned semmitől! Ígérem, a hajad szála sem görbül! Na, mutasd már magad! – nógatta a mozdulatlan alakot, s megveregette a válla tájékát. Hanem kemény volt a leány, mintha csak kőből lenne.
Itt valami nincs rendjén!
Lerántja a leányka kimonóját, hát – nem hisz a szemének – három nagy kődarabot lát a helyén!
- Hát… ez meg micsoda?
Éktelen haragra gerjedt. Remegő inakkal mennek, s nézik a szolgák is: hát tényleg!
- Ez meg hogy a csudába lehet? Hisz a lányt annak rendje-módja szerint elraboltuk, beletettük a dézsába, s cipeltük idáig.
- Megvan! A hegyre jövet szusszantunk egyet, mikor ránk ijesztett valami kísértet. Nem kísértet lehetett az, hanem biztosan a falubeliek, akik a lányért jöttek.
- Micsoda hatökrök vagyunk! Az ember csúfosan rászedett minket!
Ekkor a vezér kapta a dézsát, s tomboló dühében hozzávágta egy sziklához. A dézsa ízzé-porrá tört. De dúltak-fúltak mérgükben a szolgák is. Sziklákat rugdostak őrjöngve, fákat csavartak ki tövestül.
Mondják, hogy az ördög azóta jár le az ember szállására, s azóta gyötri a földi halandót.

Forrás: Polczer Porta